A gyász feldolgozása után az eltávozott szeretteinkkel szimbolikus kapcsolatba kerülünk, ami nem csupán emlékezést jelent, hanem eleven kapcsolódást. Ez független attól, hiszünk-e a lélek túlélésében, avagy sem. Hogy ez a kapcsolódás létrejön-e, és ha igen, milyen minőségben, azt – miképp a történeteink mutatják – sok minden befolyásolhatja.
Miken szoktunk rágódni egy trauma után, és milyen kérdéseket kellene inkább ehelyett feltenni magunknak? Mit kell tenni, hogy úgy tudjunk továbblépni egy gyászfolyamatból, hogy közben ne érezzük úgy: eláruljuk elhunyt szerettünket? Hogyan lehet egyszerűen segíteni önmagunkon és másokon, ha valami nagyon fáj? És hogyan tud a személyiségünk fejlődni a gyászból és traumákból való kilábalás során?
Minden változás veszteséggel jár, minden búcsúval elveszítünk valakit, de ha nem gyászolunk, ha nem siratjuk meg azt, aminek örökre vége, aligha tudunk újra szeretni, újra élni. Feldmár András és a 2022-ben elhunyt Büky Dorottya 2015-ös, tévelygőknek írott párbeszéde ezúttal a veszteségekről és újrakezdésről szól.
Az elviselhetetlen lelki fájdalomban, amit néha érzünk, megérinthet minket a halál szele. Elhessegetés és tagadás helyett szembe is nézhetünk az érzéssel. Tanulhatunk, fejlődhetünk általa, sőt a változásunk záloga lehet.
Válás, szakítás után a legtöbben új korszakba lépünk: a „mi” helyett újra „én” leszünk. Az út kacskaringós, de az úti cél megéri a lelki munkát.
Technika- és médiavezérelt mai világunkban általánosnak tekinthető, hogy a fizikai valóságon kívül digitális életben is létezünk. De vajon hogyan lépünk be a digitális életbe, és hogyan távozunk belőle? Meddig tart ez az életünk?
Az elviselhetetlen lelki fájdalomban, amit néha érzünk, megérinthet minket a halál szele. Elhessegetés és tagadás helyett szembe is nézhetünk az érzéssel. Tanulhatunk, fejlődhetünk általa, sőt a változásunk záloga lehet.
